Egy dadogással küzdő kutató úgy gondolta, hogy a dadogós gyerekek felé túl nagy elvárásokat támasztanak a szülők, aminek következtében a beszédproblémáik csak súlyosbodnak. Hogy ezt bebizonyítsa, elvégezett egy olyan kísérletet, amit végül soha nem publikáltak – érthető okokból.

A PsyBlog mutatta be a gyermekek dadogásáról szóló, úgynevezett „szörnykísérletet”, amelyet még 1939-ben végeztek el 22 árva gyereken az iowai Davenport városában. A vizsgálatot Wendell Johnson – aki szintén súlyosan dadogott – felügyelete alatt végezték, és azt vizsgálták, milyen hatással van a gyermekek fejlődésére, ha „dadogósnak” bélyegzik őket.

A kutatás három szempontból is meghökkentő volt:

• lényegében semmilyen etikai normának nem felelt meg a módszertan
• az eredményeket soha nem publikálták, mert a kutatók attól tartottak, hogy a nácik által végzett kísérletekhez hasonlítják majd
• és a történelmi kontextusban is drámai eredmények születtek.

A logopédus végzettségű Johnson célja az volt, hogy bebizonyítsa, hogy a dadogás okairól szóló akkoriban elterjedt elméletek tévesek.

Az 1930-as években a szakemberek úgy gondolták, hogy a dadogásnak szerves vagy genetikai oka van, azaz az ember vagy dadogósnak születik, vagy nem – ellene pedig keveset lehet tenni. Ráadásul rengeteg szülő terrorizálta akkoriban a gyerekét, ha dadogott.

Johnson ehelyett úgy gondolta, hogy valójában ront a gyerekek helyzetén, ha dadogósként bélyegzik meg őket, és bizonyos esetekben a „normális” gyerekek is dadogni kezdhetnek emiatt.

Álláspontja bizonyítására egy kísérletet javasolt, amely azóta „szörnykísérletet” néven vált ismertté.

A kutatáshoz huszonkét fiatal árvát toboroztak, hogy részt vegyenek a kísérletben. Őket két csoportra osztották fel: az egyikben voltak a „normálisan beszélők”, a másikban pedig a „dadogók”.

A dadogóként megjelölt csoportnak viszont csak a fele mutatta a dadogás jeleit.

A kísérlet során a „normálisan beszélők” pozitív visszajelzéseket kaptak, de a másik csoporttal való bánásmód volt az, ami a tanulmány nevét is ihlette

A dadogóknak bélyegzett csoportot még öntudatosabbá tették a dadogással kapcsolatban. Előadást tartottak nekik a dadogásról, és leszidták őket, ha ismétlik a szavakat. Mindezt hat hónapon keresztül.

Az árvaházban dolgozókat a tudtukon kívül vették be a tanulmányba, akiknek azt mondták, hogy az egész csoport dadog.

A kutatás alatt a dadogós csoportban lévő hat „normális” gyerek közül öt a „negatív terápia” után kezdett el dadogni. Az öt gyerekből, akik a kutatás előtt is dadogtak, háromnak csak rosszabb lett a beszéde

Ehhez képest a „normálisnak” címkézett csoportban csak egy gyermeknek voltak komolyabb beszédproblémái a vizsgálat után.

A kutatók felismerték, hogy a kísérletüknek nagy befolyása volt a gyerekekre nézve, ezért megpróbálták visszacsinálni az általuk okozott károkat, de eredménytelenek voltak a próbálkozásaik: a gyerekek dadogósként való megbélyegzésének hatása maradandó lett, amivel egész életükben meg kellett küzdeniük a résztvevőknek.

Azt ki kell emelni, hogy az eredmények alátámasztották Johnson elméletét, és később még segített is a dadogók kezelésében. Ettől függetlenül a tanulmány szinte minden etikai normát megsértett.

A gyerekeknek soha nem mondták el, hogy részt vettek a vizsgálatban, egészen addig, amíg egy újság több mint 60 évvel később rá nem talált a kutatásra. Az árvaház tanárait és vezetőit is félrevezették a vizsgálat célját illetően, a megtévesztést pedig soha nem magyarázták el nekik. A tanulmányt soha nem tették közzé, ami miatt sokak szerint a gyerekeknek okozott károk még etikátlanabbak voltak. Arról nem is beszélve, hogy a negatív visszajelzést kapó gyerekek közül sokan beszédhibásak lettek, és komoly önértékelési hibákkal küszködtek a felnőtt éveikben.

Végül csak 2001-ben, 36 évvel Johnson halála után, az Iowai Egyetem hivatalosan is bocsánatot kért a kísérlet miatt.

2007-ben pedig hét árvának ítélt meg összesen 1,2 millió dollárt az Iowa állam a pszichés és érzelmi károkért.