A metaverzum valótlannak tűnő valósága számtalan kérdést szegez nekünk, de a legfontosabb talán mind közül: milyen képet mutatunk magunkról másoknak, ha a mi kezünkben van a döntés, és gyakorlatilag nem létezik lehetetlen?
„Bármely eléggé fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól” – tartja Arthur C. Clarke harmadik törvénye. Talán ezért is okozhat sokaknak szorongást egy-egy technológiai újítás megjelenése; hiszen több évszázad technofóbiája tanított minket arra, hogy ha felbukkan valami új, annak ösztönösen a veszélyeit keressük először. Az elmúlt évszázadoklegtöbb új technológiája a megjelenése után ugyanazokat a reakciókat, vitákat, félelmeket váltotta ki – mindegy, hogy a nyomtatásról, a rádióról, a televízióról, az internetről vagy a közösségi médiáról volt-e szó, attól féltünk, hogy az új világ izolációt, magányt, a tartalmak kontroll nélküli áramlását hozza el. Valahogy így vagyunk most a metaverzummal is.
Lélek test nélkül
A metaverzum lényegében egy virtuális világ, amelyben önmagunk virtuális valóján, azaz avatarján keresztül kapcsolódhatunk másokkal. Bár a számítógépes játékok világából ez már ismerősnek tűnhet, és sokan találkozhattunk már a metaverzum – vagy akár metaverzumok – valóságát megjelenítő képekkel, videókkal, sőt ki is próbálhattuk már, mégis teljesen természetes, ha egyelőre nehezen tudjuk elképzelni, hogyan is nézhet ez ki „nagyban”, és pontosan hogyan működik majd a jelentősebb térhódítása után.
Unsplash
A metaverzumban sokan hibátlan virtuális személyiségeket hoznak létre, kompenzálva a való világbeli bizonytalanságaikat, gyengeségeiket, félelmeiket.
Talán a legfontosabb kérdés a metaverzummal kapcsolatban, hogy mi történik velünk, ha az életünk számottevő részét a fizikai valónktól – többnyire – független avatarunk szerepében töltjük, egy hasonló avatarokkal benépesített, virtuális világban. A különböző metaverzumokban ugyanis olyan virtuális karakter bőrébe bújhatunk, amilyenbe csak szeretnénk. Megválaszthatjuk, hogy a virtuális világ többi szereplője milyennek lásson minket; és hogy ez mennyire tér el a való világban megjelenő énünktől, annak csak a fantáziánk és az anyagi lehetőségeink szabnak határt.
A metaverzumok „mágiája” abban áll, hogy a metaverzumok, mivel emberek tökéletes, megtervezett kivetülései népesítik be őket, kvázi tökéletes világok. Milyen lesz itt a mi avatarunk? Pontos mása a valóvilágbeli önmagunknak? Egyelőre úgy tűnik, hogy a legtöbbünké nem: a metaverzumokban megjelenő avatarok többnyire a tulajdonosaik „feljavított” változatai. Sokan hibátlan virtuális személyiségeket hoznak létre, kompenzálva a való világbeli bizonytalanságaikat, gyengeségeiket, félelmeiket.
Régi ismerősök új helyen
De vajon igazán egészen új ez a jelenség? Gondoljunk csak bele: mennyire fedi le ma a Facebook- vagy az Instagram-profilunk a személyiségünk teljességét? A közösségi oldalakon általában erősen szűrjük, mit osztunk meg a világgal, mire és hogyan reagálunk az online személyiségünk nevében, és teszi ezt az összes ismerősünk is – így végül sok-sok idealizált persona beszélget egymással, meghatározott szabályok szerint.
A metaverzum lényegében ugyanez, csak épp szteroidokon. Az alapoktól építjük fel a karaktert, amely megtestesít minket, és az utolsó részletekig megtervezzük, milyen képet szeretnénk láttatni magunkról – majd olyan, mások által vezérelt avatarokkal kerülünk interakcióba, amelyek szintén ugyanígy készültek: a tulajdonosaik tökéletes megtestesüléseiként. Ez azonban azért feltérképezetlen terep mégis, mert míg a közösségi médiás valónkat szövegekben, képekben, számítógépek és okostelefonok absztrakt képernyőin keresztül tapasztaljuk meg, addig a metaverzumhoz végtelenül immerzív virtuálisvalóság-eszközökön keresztül kapcsolódunk; azaz mélyebben éljük meg, hogy eggyé válunk a karakterrel, ami valóban, igazán mi vagyunk.
Kíváncsi vagy a folytatásra? A teljes cikk a Hamu és Gyémánt aktuális lapszámában olvasható. A magazin megrendelhető és előfizethető közvetlenül a kiadótól és digitális változatban is beszerezhető.
Szerző: Herendi Kata
Hamu és Gyémánt
