Az Alibi – hat hónapra egy félévente megjelenő antológia, melybe neves szerzők adott témában írt verseit, novelláit, gondolatait olvashatjuk. Cikksorozatunkban ezekből a szövegből válogatunk. Ebben a részben Csányi Vilmos novelláját olvashatják.
Milyen aranyosak a szerkesztők! Mennyi finomság, nyelvi lelemény, arisztokratikus elegancia jelenik meg a felkérő szövegben, ami arra kéri a hozzáértőket, hogy most, végre rólam írjanak. Talán valamelyes elfogultság is kitetszik a kérésből, miszerint a „nagy” Ő-ről, legalábbis képileg, várnak szövegeket. Hidegen hagynak a nem teljesen kiérdemelt magasztalások, bár megértem a spontán kitörő elragadtatást, sokszor találkozom vele szociális kapcsolataimban, itt persze egészen más. Bár adódik néhány probléma. Ez a cizellálatlan „nagy”, noha természetesnek hat, az ember mégis a részletes kifejtés végén, mintegy összefoglalólag várná ezt a jelzőt, és nemcsak képileg. Nem tisztem kritizálni a kedves szerkesztőket, bár minden ember gyarló, elenyésző mértékben talán még én is, csupán esztétikai szempontok alapján, lehetnek ezek persze túlfinomultak, gondolom, hogy a „nagy” jelző, amelynek tényvalóságát egyáltalán nem vitatom, a maga kissé formátlan, egybeszabott tömbjével ormótlan, a gyors, összecsapott munka látszatát kelti. Nagy, megmondtuk, kész, ennyi. Holott a végső, totemisztikusan összefoglaló, végletes egyszerűségében felmagasztaló jelzőt meg kell hogy előzze az aprólékos elemzés mikrokristályos munkája, amely a szerteágazó, sokszor megjelenő érdemkvantumok szuperpozícióját megmutatja, és a nagyságot felragyogtatja.
A kvantumfizikusok értenek ehhez. Ezt a tulajdonképpen egyszerű, a tökéletes tudást, bölcsességet, szerénységet méltatni kívánó szándékot, amellyel, gondolom, minden felkért rendelkezik, ha esetlegesen, szerényen is, valamennyire komplikálja, borzolja az a különös aktus, hogy a felkérő levelet én is, mint Ő megkaptam. Hízelgő számomra, és a sok évtizede kimunkált, részleteiben is csiszolt, minden hozzáértő által elfogadott világszemléletembe tulajdonképpen beleillik, hogy egynek tekintenek a sok közül, noha ennek objektíve semmi értelme nincsen, hiszen Ő, mármint ÉN, egyedül, magamban vagyok, pontosan úgy, mint a dimenziótlan pontkirály, de a világért sem akarom geometriai ismereteimet fitogtatni. A pontkirály éppen úgy, mint ÉN, csupán a maga valóságában talál viszonyítási alapot, amelynek túláradó nagysága a pontot kitölti, és más ők, legyenek bármilyen kicsinyek, vagy nagyok, már nem férnek bele a viszonyítás hatványozott tükördimenziójába. A tökéletlen mindig mérhető tökéletlenségének mértékeiben. Ebben ennyire, másban annyira, kellő hozzáértéssel képesek vagyunk bárkit elhelyezni a tökéletességtől elválasztó dimenziókban, de ha az elválasztás nem lehetséges, fel kell fognunk a valóság önmagába fordulását és az elképesztő méretek tehetetlenségét. A pont, ugye, végtelenül kicsi, pont olyan kicsi, hogy még éppen legyen, de ha a ponton belül vagyunk, akkor az végtelen nagynak tűnik, mert kicsiségének nincsenek határai, nem akarok most a pozitív és a negatív végtelenek problémáiba elmerülni, de biztosan tetszenek érteni. Hát ennyi Ő, illetve ÉN.