A The Beatlest minden idők legnagyobb zenei szenzációjaként szokták emlegetni, a banda lényegében minden említésre méltó rekordot megdöntött. A sikerhez vezető út azonban közel sem volt könnyű és egyenletes: a számos eléjük gördülő akadály közül az volt az egyik, amikor az első lemezmeghallgatásukon egyszerűen visszautasították őket.
1962. január elseje és a rá következő napok egy igen jelentős időszakként vonult be a zenetörténelem nagykönyvébe. Persze az ember könnyen gondolhatná, hogy valamelyik világsztár fergeteges újévi partiját, vagy egy évtizedekkel később is emlékezetes koncertet kötnek ehhez a dátumhoz, a helyzet azonban egészen más. Világsztárok valóban szerepelnek a történetben, hiszen a sztori középpontjában lévő banda nem sokkal később megváltoztatta a világot – legalábbis az akkori fiatalok világát biztosan –, és az 1962 első napján történtek biztosan mély nyomot hagytak a résztvevőkben. Az ekkor elkövetett hibáról szinte bizton állíthatjuk, hogy örökre bevésődött a „poptörténelem legnagyobb kihagyott ziccerei” című fejezet első oldalaira.
A szóban forgó napon ugyanis a szórakoztatóipar egyik legerősebb bástyája, a Decca Records meghallgatásra hívta az akkor szinte teljesen ismeretlennek számító, furcsa nevű zenekart, a The Beatlest.
A banda tagjai ekkoriban csupán a tinédzseréveik végét, húszas évek elejét taposták, ugyanis a frontember, John Lennon 1956-ban hívta életre a formációt Liverpoolban, és a fiúk 1960-tól kezdve lényegében „vendéglátóztak” különböző hamburgi kocsmákban és bárokban, később pedig nagyobb koncerttermekben játszottak. Azt azért érdemes kiemelni, hogy ezeken a helyeken nagy részben akkori slágereket játszottak, tehát a „vendéglátózás” alatt nem a Nád a házam teteje-típusú nótákra kell gondolni. A The Beatles tagjai számára ezek az évek a folyamatos koncertezésről szóltak, hiszen kis túlzással minden este játszaniuk kellett, hogy meglegyen a napi betevőjük. Emiatt viszont Lennonék olyan rutinra tettek szert, ami hatalmas előnyt jelentett számukra az elkövetkezendő évtizedek során.
Ez is érdekelhet: Történet a dal mögött: így alkotta meg a Beatles az egyik leghíresebb számát
55 years ago today, The Beatles auditioned for Decca Records in West Hampstead, London. A&R boss at Decca Dick Rowe turned them down in what is considered one of the biggest mistakes in music industry history, pic.twitter.com/SETcSVi9ce
— Eric Alper 🎧 (@ThatEricAlper) January 2, 2019
A rövid kitekintés után térjünk vissza az alaptörténetünkhöz: a már említett hamburgi periódus után a banda egyre többet koncertezett Nagy-Britanniában, és szinte mindenhol zajos sikert arattak. Ennek okán a The Beatles menedzsere, Brian Epstein elérkezettnek látta az időt arra, hogy a fiúk végre kapjanak egy rendes lemezszerződést. Epstein ennek érdekében felvette a kapcsolatot az akkoriban nagynak számító kiadók jelentős részével, és úgy tűnt, hogy a Decca Recordsot érdekli a dolog.
Az old school zeneipari szokásoknak megfelelően a kiadó elküldte az egyik megfigyelőjét – másnéven A&R-osát – Mike Smitht a The Beatles 1961. december 13-án megrendezett londoni klubkoncertjére.
Meglepő módon azonban az alakulat nem nyűgözte le teljes mértékben a szakembert. Smith ugyan látta a potenciált a bandában, azonban véleménye szerint közel sem voltak olyan meggyőzőek, hogy azonnal szerződést kínáljon nekik. Ehelyett szervezett egy stúdiómeghallgatást 1962. január 1-re. A városi legenda szerint a felvételen részt vett a Decca egyik „nagyembere” Dick Rowe is, de a zenekarhoz közelálló szakértők szerint a férfi csupán a felvett anyagot hallgatta meg.
Rowe a ’60-as évek tájékán a brit zeneipar egyik legbefolyásosabb személyének számított: a producer a ’40-es évek óta cég kötelékébe tartozott és számos, addigra befutott előadóművészt fedezett fel. Röviden, óriási befolyása volt.
In The Rock 1/1/1962: The Beatles audition for Decca records. Dick Rowe, widely quoted saying “guitar bands are just a fad”, passes on them in favor of London group Brian Poole and the Tremeloes. #DickRowe #BadCall #RockHonorRoll pic.twitter.com/OsoFOKfzIM
— RockMusicAssociation (@RockMusicAssoc) January 1, 2023
A The Beatles tagjai, John Lennon, Paul McCartney, George Harrison és Pete Best (akit nem sokkal később Ringo Starr váltott a dobok mögött) január elsején pontban délelőtt 11 órakor megérkeztek a Decca stúdiójába, annak ellenére, hogy az akkori beszámolók szerint London utcáin aznap hóvihar tombolt.
A zenészek kipakoltak és behangoltak, ezután pedig elkezdték rögzíteni a 15 dalos, erre az alkalomra összeállított repertoárjukat. Fontos megemlíteni, hogy a 15 dalból 3 is a Lennon-McCartney duó szerzeménye volt: ez azért érdekes, mert abban az időben a feltörekvő, sőt sokszor a már befutott zenekarok is inkább feldolgozásokat játszottak.
Az egész session kicsivel több mint egy óráig tartott, mivel a beszámolók szerint az együttes a dalok nagy részét elsőre feljátszotta.
A felvétel azonban nem sikert túl jól: a zenekar tagjai Smith késése miatt – amit állítólag a férfi az elhúzódó szilveszteri bulival indokolt – kifejezetten idegesek voltak, illetve az alapvető, stresszhelyzet miatti izgalom is visszavett a fiúk teljesítményéből. Mindezek mellett a banda és Epstein is úgy gondolták, hogy össze fog jönni az üzlet.
Azt azonban nem tudták, hogy aznap még egy másik együttes, a londoni Brian Poole & The Tremeloes anyagát is rögzítették.
Rowe nemsokkal később meghallgatta mindkét zenekar felvételét, viszont nem tudott döntést hozni, ezért az alkalmazottjára, Smithre hagyta a dolgot.
Mondtam Mike-nak, hogy döntenie kell a kettő között. Rajta múlik, a Beatles vagy Brian Poole és a Tremeloes. Azt mondta: >> Mindkettő jó, de az egyik egy helyi együttes, a másik Liverpoolból jött. << Úgy döntöttünk, hogy jobb, ha a helyi bandát választjuk. Könnyebben tudtunk velük dolgozni, és közelebbi kapcsolatban tudtunk maradni velük, mivel Dagenhamből jöttek
– nyilatkozta évekkel később Dick Rowe.
Sammlung Horst Fascher – K & K/Redferns
A The Beatles tagjai és a menedzserük alaposan meglepődtek a döntésen. Epstein nem sokkal később személyesen is megkérdezte a Rowet az elutasítás miértjéről, a férfi állítólagos indoklása pedig a mából visszanézve igen viccesen hangzik.
Epstein úr, a gitárzenét játszó együttesek kifelé mennek a divatból
– mondta Rowe.
Epstein emellett további megbeszéléseket folytatott a Decca üzletkötőivel, és a pletykák szerint még azt is megígérte az értékesítési csapatnak, hogy 3000 példányt vásárol minden Beatles-kislemezből, amit kiadnak. A főnököt azonban a kollégák nem tájékoztatták erről az ajánlatról.
Ezt az infót azonban érdemes fenntartásokkal kezelni, ugyanis egyes Beatles-szakértők szerint pont fordítva történt az eset, és a zenekar mondott nemet erre az ajánlatra.
Nekem erről akkoriban nem szóltak. Ahogy a lemezipar akkoriban gazdaságilag működött, ha biztosak lettünk volna abban, hogy 3000 példányt eladunk, akkor kénytelenek lettünk volna felvenni őket, bármilyen együttesről is volt szó
– mesélte Rowe.
Egy azonban biztos: a Decca végül a Tremeloest választotta, ami egyébként nem volt óriási melléfogás, hiszen a csapat a ’60-as évek közepén szép sikereket ért el a szigetországban. A zenekar eredményeit azonban össze sem lehet hasonlítani a Beatles-őrülettel, ami nemcsak egy egész generációt hozott lázba, hanem a legtöbbek szerint örökre megváltoztatta a popzene alakulását.
A történet ezen pontján könnyedén azt mondhatnánk, hogy a Rowe-Smith páros a 20. századi zeneipar nagy vesztesei közé tartozik, ám a teljes kép érdekében érdemes kontextusba helyezni a dolgot: egyrészről az „ötödik Beattle”, George Martin – aki a zenekar nagyhatású hangmérnöke volt – elmondta, hogy hallotta a szóban forgó Decca-felvételt, és ha Rowe helyében lett volna ő sem biztos, hogy szerződést ajánlott volna a fiúknak, mivel a produkció nem sikerült túl jól.
Másrészről Dick Rowe nem sokkal később egy másik, később legendássá váló zenekar esetében már nem habozott, és a szintén kicsit furcsa nevű The Rolling Stonest viszont leszerződtette, ami zenetörténelmi szempontból mindenképp egy „bombaüzletnek” mondható.