2003. február 1-jén, helyi idő szerint reggel 9 órakor robbant fel a NASA űrsiklója, a fedélzeten hét emberrel. Mint később kiderült: a hibára már többször felhívták a figyelmet a NASA mérnökei.

2003. február 1-jén történt a NASA történetének egyik legsúlyosabb balesete, a Columbia-katasztrófa. Az űrhajó a 28. repülését kezdte meg az STS-107 nevű misszió során, hogy hosszú idő után az első tudományos munkát végezze el a 7 tagú legénység – Rick D. Husband, William C. McCool, Michael P. Anderson, David M. Brown, Kalpana Chawla, Laurel Clark, Ilan Ramon.

Mindez sikeres is volt: a legénység számos hasznos információt gyűjtött a Földről és a világűrről, ahogy anyagtudományi kísérleteket, és orvosbiológiai vizsgálatokat is végeztek az expedíció során. A küldetés befejeztével azonban a visszatéréskor a Columbia darabjaira hullott, ezzel pedig bekövetkezett a NASA második űrsikló-katasztrófája a Challanger után.

Az űrsikló a leszálláskor, 16 perccel a várható földi megérkezés előtt tört arabokra Texas felett, a hét fős legénység minden tagja életét vesztette.

A katasztrófa oka már a startnál bekövetkezett: a Columbia indulása után levált egy szigetelőhab-darab a külső üzemanyagtartályról, ami a bal szárny belépőéléhez csapódott, ami miatt megsérült a szárny hővédő borítása, áttörve ezzel az űrhajó szárnyát

Ráadásul a szigetelőhabbal kapcsolatos probléma évek óta ismert volt, a NASA mérnökei többször is figyelmeztették már az irányítókat, hogy probléma lehet belőle. Egészen pontosan hat alkalommal vált már le a részben vagy egészben az alkatrész a korábbi küldetések során.

A NASA későbbi vizsgálatai végül megállapították, hogy egy tányér méretű lehetett a bal szárnyon lévő sérülés, ami miatt légköri gázok szivárogtak be az űrsiklóba a tűzben izzó visszatérés során, ami a szenzorok és végül a Columbia és a benne lévő űrhajósok elvesztéséhez vezetett.

Getty Images

A roncsok felkutatása hetekig tartott, mivel csak Kelet-Texasban mintegy 5180 négyzetkilométer területet borítottak be. A NASA végül 84 ezer darabot talált, ami a Columbia közel 40 százalékát teszi ki. A visszaszerzett anyagok között ott voltak a legénység maradványai is, amelyeket DNS-vizsgálatok segítségével azonosítottak.

Nem sokkal később, 2008-ban a NASA kiadta a legénységről szóló jelentését, amely részletesen bemutatta a Columbia legénységének utolsó perceit. Az űrhajósok valószínűleg túlélték a Columbia kezdeti szétesését, de másodpercek alatt elvesztették az eszméletüket, miután a kabinban megszűnt a nyomás. A legénység a jelentés szerint az űrsikló szétesésekor halt meg.

Az űrsikló külső tartályát a katasztrófa után áttervezték, és a NASA több biztonsági intézkedést is végrehajtott, így huszonkilenc hónappal a szerencsétlenség után újabb küldetést indítottak.

Ez végül ismét majdnem végzetes lett: az STS-114-misszió során a Discovery űrrepülőgépről újra a Columbiáéhoz hasonló méretű szigetelőhabdarab vált le a külső tartályról, és csak a szerencsének köszönhetően, hogy nem találta el az űrsikló szárnyát újra.

NASA / Getty Images

Végül az űrsiklóflottát sikerült sokáig fenntartani ahhoz, hogy a NASA befejezhesse a Nemzetközi Űrállomás megépítését, a legtöbb küldetés kizárólag az építési munkálatok befejezésére összpontosított – az ISS-re pedig az űrhajósok menedékeként tekintettek, ha a start során egy újabb szigetelőhab-probléma jelentkezne.

A programot végül 2011 júliusában, 135 küldetés után nyugdíjazták, beleértve a Challenger 1986-os és a Columbia 2003-as katasztrofális meghibásodását, amelyek összesen 14 űrhajós halálát okozták. A NASA ezután kereskedelmi legénységi programot dolgozott ki, hogy felváltsa az űrsikló járatait az űrállomásra, aminek következtében az orosz Szojuz űrhajókkal juttatják az űrbe az amerikai űrhajósokat – 2020 óta pedig a a SpaceX Crew Dragon kereskedelmi kapszulái jelentik az alternatívát az űrügynökségnek.

A Columbia (és a Challenger) katasztrófája viszont hozzájárult ahhoz, hogy az emberi űrrepülés a lehető legbiztonságosabb legyen manapság.