Gyakorlatilag elkezdenek zuhanni, akárcsak akkor, ha egy kicsit sem zavaros víz felett repülnek, aminek tükröződik a felülete.
1963-ban egy Herbert Heran nevű osztrák entomológus és a német viselkedéskutató, Martin Lindauer észrevett valami különöset abban, ahogyan a méhek a levegőben száguldoznak. Amikor egy válogatott méhcsaládot arra képeztek ki, hogy egy tó felett repüljön, csak akkor tudtak átrepülni a túloldalra, ha a víz felszínén hullámok voltak. Ha viszont a tó tükörsima volt, akkor a rovarok hirtelen veszítettek a magasságukból, míg végül fejjel le nem zuhantak a folyékonynak tűnő üvegbe.
Akkoriban az eredmények alátámasztották azt az elképzelést, hogy a méhek vizuális jeleket használnak a repülés közbeni tájékozódáshoz, és egy későbbi tanulmány most lenyűgöző betekintést nyújtott a méhek repülési stratégiájába. Az 1963-as kísérletet megismételve, bár etikusabb módon, a kutatók kimutatták, hogy a méhek az alattuk száguldó földet figyelik, hogy repülés közben szabályozzák a magasságukat.
A kísérletek egy 220 centiméter hosszú, téglalap alakú alagútban zajlottak, amelyet a szabadban helyeztek el, a mennyezeten és a padlón pedig tükrök voltak, amelyeket le lehetett fedni, hogy úgy nézzenek ki, mintha egyszerű falak lennének. Amikor az összes tükröt letakarták, a méhek általában az alagút egyik oldaláról a másik oldalon lévő édes finomsághoz repültek, miközben közel állandó magasságot tartottak.
Amikor a mennyezetet visszahúzták, hogy egy tükör láthatóvá váljon, ami látszólag megduplázta az alagút magasságát, a méhek könnyedén átjutottak rajta. Amikor azonban a padló tükörré változott, így a föld kétszer olyan távolinak tűnt, elkezdődött a zuhanás. A méhek normálisan kezdtek el repülni, de körülbelül 40 centiméteres repülés után a magasságuk csökkenni kezdett, amíg a rovarok az üvegfenéknek nem ütköztek.
Amikor a mennyezet és a padló is tükör volt, és így egy párhuzamos végtelen falpár jött létre, a méhek mindössze nyolc centiméternyi repülés után elkezdtek veszíteni a magasságukból, és nem sokkal később a földbe csapódtak. Az eredmények nagyon hasonlítanak ahhoz a térbeli dezorientációhoz, amely néha az emberi repülőket sújtja. Amikor a pilóták nem látják a földi sebességüket, nehezen tudják tartani a magasságukat.
Az emberi érzékszervek még az úgynevezett temetői spirál alatt is megtéveszthetnek minket, és azt hisszük, hogy még mindig vízszintes repülésben vagyunk. Ezért olyan fontosak a repülőgép műszerei, segítenek legyőzni a térbeli illúziókat, és akkor is a levegőben tartani a repülőgépet, amikor nincs textúra vagy árnyék a földön vagy a víz alatt. Sajnos a méheknek nincs ilyen segédrendszerük. Még akkor is, ha tükörpadló csak az alagút második felében létezett, az első feléből induló egyenletes repülésüket hirtelen drámai zuhanás szakította meg.
(Forrás: ScienceAlert)